Interjú

Beszélgetés Krizbai Sándor képzőművésszel

Talán nincs róla pontos kimutatás, hány művész, és azon belül hány képzőművész vagy festő él Szentendrén, de elég ha tudjuk, hogy nevezik a művészek városának. Milyen érzés festőnek lenni ezen a művészetileg frekventált helyen? Terhet jelent, vagy éppen felszabadultságot?

Erről csak a „beavatásom” időpontjától számított idő viszonylatában (1984) tudok nyilatkozni, ugyanis én csak ettől kezdve vagyok a szentendrei művészek és művészet ismerője. Először külsősként, aztán itt lakóként, gyakran ezt a különleges karriert élvezve, esetenként pedig éppen ettől szenvedve. A szentendrei Régi Művésztelep megalakulása után, a múlt legendája, misztikus kisugárzása fényében mondható ki az a csábos jelző, hogy „Szentendre a művészek városa”. Jó érzés, hogy beszélnek rólunk, ismertek vagyunk, kellemes a város lakóinak a művészekhez való közvetlen viszonyulása, a mindenkori városi vezetés udvarias odafigyelése, újabban néha a tehetős polgárok támogatása is. Létezik egy városi elvárás irányunkban, és egy a szakmában tapasztalható, néha az irigykedést is magában foglaló figyelem. Ez nagyon jó érzés, de ne gondolja senki, hogy aktuális helyzetünkben ez nagyon kiemelne bármelyikünket, hogy talán kiváltságokat élveznénk. Megéljük – mint minden polgár – a várakozásokkal, reményekkel terhes hétköznapjainkat, dobozainkból ki-ki kandikálva integetünk is egymásnak, az igazi felszabadultságot azonban csak a saját csapatban, mármint a művészek köreiben éljük meg.

Két és fél évtized szentendrei lét nem is oly kevés. Eddigi életednek alig kevesebb, mint a fele. Mily mértékben érzed magad teljes jogú polgárnak lakóhelyeden? Ebben a kérdésben benne van az is: mennyire köt még téged a szülőföld?

Kezdeném a kérdés második felével. Állampolgárként, magyarként természetes a kötődésünk, ugyanis a szűkebb család már itt él Kis-Magyarországon, itt találtunk országra, hazára. Rendben is van ez, hiszen Erdélyből Magyarországra költöztünk, jól-rosszul élünk, mint mindenki, itt találtuk meg boldogulásunkat. A művész-státuszom is itt alakult ki, és fejlődött az otthoni nagyon viszontagságos életemhez képest. Mégis az erdélyiség mint tudati elem végigkísér, akárhol is éljen az ember. A Trianonban megbomlott egységet mi őrizzük tulajdonképpen. Ez már inkább egy virtuális érzelmi-kulturális egység, egy értékpótló tevékenység, az összmagyar építő szándéknak a tudata. Ez így van a Szentendrén élő többi kisebbséggel is: természetes a vonzódásuk, szimpátiájuk valamikori szülőföldjük iránt.

Elég sok sikertelenség ért azonban szakmai érvényesülésem során, de nem lenne elfogatható kifogás, ha azt a székelységhez való kötődésemmel magyaráznám. Ebben a pozitív erényeket nélkülöző világban a mi szakmai területünkön is ugyanaz a morális hiány dominál, mint jól ismert politikai helyzetünkben. A várost is megosztottnak látom, nem tud egy szerves egység, vagy legalább konszenzus kialakulni. A város különböző kerületeiben (Belváros, Pismány, Püspökmajor, Izbég, Pannóniatelep) párhuzamosan léteznek bezárultnak, elszigeteltnek mondható részek, melyek egymással szinte egyáltalán nem kommunikálnak. Ez tulajdonképpen egy alvó város, a rá szabaduló nagyszámú turistával. Valamilyen Szentendre-tudat ilyen körülmények között nehezen fog kialakulni. A szentendreiség általában csupán az itt lakás tényében valósul meg. Én teljes jogú polgárnak érzem magam, sőt, a Belváros egy jellegzetes figurájának is, a többi –  most már egyre inkább „télapósodó” – kollégámmal együtt.

Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy a városka belső képe egységesebbé váljék? Másrészt, hogyan lehetne pezsgőbbé tenni a "turisták nélküli" Szentendrét?

Nagyon lényegbevágó kérdés. Ezt a mediterrán jellegű kisvárost a 70-es évektől egyszer csak elárasztották a turisták. Nem tudom megítélni, hogy ez jó-e vagy sem. Azt hallom a tősgyökeres szentendreiektől, hogy ebben a nagy cirkuszban nem érzik jól magukat. Egységességről nemigen beszélhetünk, mert a külső és a belső változások a „rendszerváltakozás” után minden értelmes, higgadt döntést nélkülözve nagyon hirtelen történtek. Az új vendéglátó helyek, vásárló utcák, s ez a nagy nyüzsgés olyan, mint a néhai alaszkai aranyásók utcácskái. Az újonnan beköltöző polgárok identitása csak ritkán találkozik a még itt élő, őshonos szentendreiek azonosságával. Ugat a pénz, és a gazda mosolyog. Egységesség így nem fejlődhetett ki, maradt a mindenkori kultúrpolitika érdekeinek az érvényesítése és az unalomig csépelt kifejezések: „Szentendre, a festők városa”, „Szentendre, a Dunakanyar ékszerdoboza”, „Szentendre, a múzeumok városa”. Ne tessék nevetgélni, érdemes egy belvárosi sétával megtekinteni, majd értékelni ezt a híres ékszerdobozt... A várost azért lehet szeretni mindezekkel együtt.

Egyértelmű, hogy Szentendre Budapest nélkül nem lehetne az, ami. Te ott élsz és alkotsz, de az igazi művészeti közeged mégis a fővárosban van, hiszen művészetedet nem az idegenforgalmi igényekhez alakítod, mint oly sokan. Hogyan éled meg ezt a furcsa kettősséget, a két hely egyidejű vonzását?

Ne feledjük, Szentendre a menekülés színhelye volt a valamikori haladó szellemű művészeknek, vagy a trianonista Réti tanítványoknak. A poszt-nagybányaiság vonalán az évek folyamán kialakult nagyon érdekes út például a bioromantika, a népi motívumkincsek szintetikus, analóg jelfeldolgozása. Ezt a képet teszi még színesebbé a geometrikus-konstruktív-szuprematista, a vidám népies, a pop, az avantgárd festészet, a szuverén természeti formákra utaló szobrászat, az installált fotó, a jazz, a nagyszerű délszláv zene, a performance, a számos „hangmerénylet”, az intermédia. Szóval elég nagy a fegyvertár. Az országos kincstári kultúrpolitikának észre kell vennie, hogy a budapesti művészeti szcéna elég szegényes lenne a velünk való szerves kapcsolat nélkül. Ha nem lenne felháborítóan kontraszelektív a hivatalos figyelem, akkor talán a mi viszonylagos egységünk is megvalósulna. A mostani aktuális kiállításommal kizárólag a város történetére utalok, hiszen az ezer éves évfordulóra készítettem a képeket. Az igazi művészeti közegem azonban inkább ott van, ahol egyszerre értő és érző szemekre találok: Zabolán, Budapesten vagy például Oszakában.

És a nagy szentendrei sorozat? Milyen misztikus szálat találtál a hétköznapi környezetben, a „kenyérkeresés” színhelyén?

Érdemes megnézni a Szentendre főterén lévő pestis kereszt alapzatát, az arra függőleges oszlop geometriai alakzatát, a monumentum helyét, ami tulajdonképpen három utca keresztezése. Nagyon „áthallásos” ez a kereszt. A végén még keresztrejtvényként aposztrofálják az erre érzéketlen sétálók. Itthon a többség a szentháromságra gondol, mert kultúrája szerint így természetes. Fantasztikus, ahogyan az akkori építők munkáját alapvetően meghatározta a fizikai adottságok és a hitbéli azonosságok harmóniája. A tíz kép alapjául ezt a hármas tagozódást vettem alapul. Tulajdonképpen önkényesen képzeltem erre a helyre, akár az ismert időszámítás elé, mind a megtestesült igét. A többi már csak egyszerű utalás a bekövetkezett korokra egészen napjainkig. Ennek a hármasságnak a jelenléte vagy hiánya közepette telt el ez az 1000 év, az én olvasatomban.

Szombathy Bálint