A hely keresése
Jegyzőkönyv a hajónapló számára: „Krizbai Sándor kerek születésnapja alkalmából, Magyarországra települése 25. évfordulóján 1000 év 10 képen címmel kiállítást rendezett a szentendrei Városháza Polgármesteri Galériájában, amelyre vendégművészként meghívta barátait, Aknay Jánost, Bereznai Pétert, Holdas Györgyöt, feLugossy Lászlót és Vincze Ottót is.”
Ez a közlemény a felületes utókornak azt sugallhatja – feltéve, hogy a művek közül legalább néhány fennmarad –, hogy Krizbai évszázadnyi tagolásban, egyenletes időtávokat kihasítva a végtelen időből, kissé fátyolos, szentendrei plein air stílusban historikus tablókat, helytörténeti illusztrációkat festett a hivatali helyiségek díszítésére.
Tudva-tudjuk persze, hogy a jövőből visszanézve tulajdonképpen lényegtelen lesz az a pontosítás, apró lábjegyzet, amit ez a kiállításmegnyitó jelent. Lehetséges, hogy a messzi jövőben, a hasonló ambíciókat ápoló egyik művész – a dokumentátor – fotórealista stílusban örökít majd meg bennünket, gondosan kimunkálva az arckifejezéseket, mozdulatokat, a háttérben elődje alkotásait is elhelyezve, míg másikuk – az interpretátor – talán éppen e művektől inspirálódva jelenkorunk szellemiségét, tudatos-tudattalan gondolatvilágát, személyes és kollektív emlékezetének motívumait, jelképeit gyűjti össze. Mi, hiú résztvevők, inkább az elsőben, Krizbai pedig az utóbbiban reménykedik.
Krizbai képein természetesen megtaláljuk azokat az időzárványokat, amelyek között a dunamenti vidék „teremtés-kori”, öntudatlan formálódása éppúgy megjelenítődik, mint az emberi történelem egy-egy konkrét eseménye, jelentős pillanata. Gyakran egy képen belül találkozunk ecsettel alig letapogatott felületekkel, összecsomósodó matériával, értelmezhetetlen alakzatokkal, illetve „értelmes”, megfejthető formákkal (fák, tárgyak, állatok, emberek), amelyek arra utalnak, hogy a művész csak részben engedelmeskedik azoknak a titokzatos, belső erőknek, távoli hangoknak, sokszor megfogalmazhatatlan érzeteknek, amelyek a művek megfestésére ösztönzik.
A látványból és saját emlékeinkből meséket, elbeszéléseket konstruálunk, amelyek alkalmanként analógiákat, de sohasem teljes azonosságot mutatnak a Szentendre, egyszersmind a művész múltjában/jelenében felbukkanó epizódokkal.
Az egyik képen, a római színben, egy tógás ifjú, nevezzük Alexiusnak, mintha tétova mozdulatokkal a háromlábú asztalka, a tripus számára keresne szilárd alátámasztást a szabadban elvégzendő áldozati rituálé elvégzéséhez. (A képzelet mindig megtalálja valóságalapját: az aquincumi múzeumban őrzik azt a Szentendrén talált sírsztélét, amelyen az áldozati jelenet középpontjában egy tripus áll.)
Itt is az a háromágú alakzat, idom, rajzolat látható, amely – Krizbai elképzelése szerint – mágneses pólusként vonza magához a kultúrákat, népcsoportokat, embereket. A kiemelt jel nem más, mint más képeken a konkrét valójában magasodó, 18. századi Pestiskereszt horizontális metszete, a különféle mitológiákban, vallásokban megjelenő hármasság ebben az esetben földrajzi (Szentendre), multikulturális (szerbek, zsidók, magyarok), történelmi stb. rétegekre bontható sűrítménye, amelynek átélése – a képek segítségével – egyszerre személyes és egyszerre szimbolikus módon valósulhat meg. A művész alkotta virtuális világban például a növényi ruhába öltözött, esőhozó isten, a dodola (román nyelvterületeken a papaluga) éppúgy magától értetődő otthonossággal szerepel, mint a furcsa, elrontott Calder-mobil falfirkájára csodálkozó Barcsay Jenő bácsi. Egy másik képen – nevezzük 1956-os víziónak – a kakas látványa, itt, Ámos Imre városában a nagykállói csodarabbi énekét is felidézheti: „Szól a kakas már, / Majd megvirrad már, / Zöld erdőben, sík mezőben / Sétál egy madár.”
Végső soron Krizbai nem tesz mást, mint az univerzalitás szférájába, más szavakkal az időtlenségbe emeli át szűkebb környezetét úgy, hogy a szentendrei főtér keresztjét egyfajta világtengelyként, axis mundiként kezeli. Emlékezzünk rá: a kínai filozófiában a négy világtájhoz egy ötödik is kapcsolódik, a közép, amelynek hozzárendelt őseleme a föld. Az erre az alapra helyezett univerzális jel, mind elvont, mind konkrét formájában az egyetlen szellemi valóság, amely körül bizonytalan körvonalú, olykor antropomorfizálódó, álomszerű, emlékeinkből, vágyainkból, félelmeinkből szőtt alakok, alakzatok gomolyognak. A középponti embléma ilyenformán más földrajzi környezetbe is illeszthető, mint az utolsó képen a Kárpátok tövében meghúzódó Zabolára, ahol idén nyáron a művészek egy csoportja a „táj misztikájának” átélésére, feltárására és megörökítésére szövetkezett.
Jelenleg azonban Szentendrén vagyunk, a sokak által lakott, de kevesek által megtalált helyen. „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel – írta az egykor Szentendrén élő, majd ide mindig vissza-visszatérő, végső nyughelyet is itt megtaláló Hamvas Béla (Az öt géniusz). – A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. […] A térnek képlete, a helynek géniusza van” Majd később hozzátette: „A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt.”
Szentendre, 2009. november 5.
Szücs György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése