Szűcs György megnyitó szövege

A hely keresése


Jegyzőkönyv a hajónapló számára: „Krizbai Sándor kerek születésnapja alkalmából, Magyarországra települése 25. évfordulóján 1000 év 10 képen címmel kiállítást rendezett a szentendrei Városháza Polgármesteri Galériájában, amelyre vendégművészként meghívta barátait, Aknay Jánost, Bereznai Pétert, Holdas Györgyöt, feLugossy Lászlót és Vincze Ottót is.”
Ez a közlemény a felületes utókornak azt sugallhatja – feltéve, hogy a művek közül legalább néhány fennmarad –, hogy Krizbai évszázadnyi tagolásban, egyenletes időtávokat kihasítva a végtelen időből, kissé fátyolos, szentendrei plein air stílusban historikus tablókat, helytörténeti illusztrációkat festett a hivatali helyiségek díszítésére.
Tudva-tudjuk persze, hogy a jövőből visszanézve tulajdonképpen lényegtelen lesz az a pontosítás, apró lábjegyzet, amit ez a kiállításmegnyitó jelent. Lehetséges, hogy a messzi jövőben, a hasonló ambíciókat ápoló egyik művész – a dokumentátor – fotórealista stílusban örökít majd meg bennünket, gondosan kimunkálva az arckifejezéseket, mozdulatokat, a háttérben elődje alkotásait is elhelyezve, míg másikuk – az interpretátor – talán éppen e művektől inspirálódva jelenkorunk szellemiségét, tudatos-tudattalan gondolatvilágát, személyes és kollektív emlékezetének motívumait, jelképeit gyűjti össze. Mi, hiú résztvevők, inkább az elsőben, Krizbai pedig az utóbbiban reménykedik.
Krizbai képein természetesen megtaláljuk azokat az időzárványokat, amelyek között a dunamenti vidék „teremtés-kori”, öntudatlan formálódása éppúgy megjelenítődik, mint az emberi történelem egy-egy konkrét eseménye, jelentős pillanata. Gyakran egy képen belül találkozunk ecsettel alig letapogatott felületekkel, összecsomósodó matériával, értelmezhetetlen alakzatokkal, illetve „értelmes”, megfejthető formákkal (fák, tárgyak, állatok, emberek), amelyek arra utalnak, hogy a művész csak részben engedelmeskedik azoknak a titokzatos, belső erőknek, távoli hangoknak, sokszor megfogalmazhatatlan érzeteknek, amelyek a művek megfestésére ösztönzik.
A látványból és saját emlékeinkből meséket, elbeszéléseket konstruálunk, amelyek alkalmanként analógiákat, de sohasem teljes azonosságot mutatnak a Szentendre, egyszersmind a művész múltjában/jelenében felbukkanó epizódokkal.
Az egyik képen, a római színben, egy tógás ifjú, nevezzük Alexiusnak, mintha tétova mozdulatokkal a háromlábú asztalka, a tripus számára keresne szilárd alátámasztást a szabadban elvégzendő áldozati rituálé elvégzéséhez. (A képzelet mindig megtalálja valóságalapját: az aquincumi múzeumban őrzik azt a Szentendrén talált sírsztélét, amelyen az áldozati jelenet középpontjában egy tripus áll.)
Itt is az a háromágú alakzat, idom, rajzolat látható, amely – Krizbai elképzelése szerint – mágneses pólusként vonza magához a kultúrákat, népcsoportokat, embereket. A kiemelt jel nem más, mint más képeken a konkrét valójában magasodó, 18. századi Pestiskereszt horizontális metszete, a különféle mitológiákban, vallásokban megjelenő hármasság ebben az esetben földrajzi (Szentendre), multikulturális (szerbek, zsidók, magyarok), történelmi stb. rétegekre bontható sűrítménye, amelynek átélése – a képek segítségével – egyszerre személyes és egyszerre szimbolikus módon valósulhat meg. A művész alkotta virtuális világban például a növényi ruhába öltözött, esőhozó isten, a dodola (román nyelvterületeken a papaluga) éppúgy magától értetődő otthonossággal szerepel, mint a furcsa, elrontott Calder-mobil falfirkájára csodálkozó Barcsay Jenő bácsi. Egy másik képen – nevezzük 1956-os víziónak – a kakas látványa, itt, Ámos Imre városában a nagykállói csodarabbi énekét is felidézheti: „Szól a kakas már, / Majd megvirrad már, / Zöld erdőben, sík mezőben / Sétál egy madár.”
Végső soron Krizbai nem tesz mást, mint az univerzalitás szférájába, más szavakkal az időtlenségbe emeli át szűkebb környezetét úgy, hogy a szentendrei főtér keresztjét egyfajta világtengelyként, axis mundiként kezeli. Emlékezzünk rá: a kínai filozófiában a négy világtájhoz egy ötödik is kapcsolódik, a közép, amelynek hozzárendelt őseleme a föld. Az erre az alapra helyezett univerzális jel, mind elvont, mind konkrét formájában az egyetlen szellemi valóság, amely körül bizonytalan körvonalú, olykor antropomorfizálódó, álomszerű, emlékeinkből, vágyainkból, félelmeinkből szőtt alakok, alakzatok gomolyognak. A középponti embléma ilyenformán más földrajzi környezetbe is illeszthető, mint az utolsó képen a Kárpátok tövében meghúzódó Zabolára, ahol idén nyáron a művészek egy csoportja a „táj misztikájának” átélésére, feltárására és megörökítésére szövetkezett.     
Jelenleg azonban Szentendrén vagyunk, a sokak által lakott, de kevesek által megtalált helyen. „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel – írta az egykor Szentendrén élő, majd ide mindig vissza-visszatérő, végső nyughelyet is itt megtaláló Hamvas Béla (Az öt géniusz). – A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. […] A térnek képlete, a helynek géniusza van” Majd később hozzátette: „A tájképfestés nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt.”
Szentendre, 2009. november 5.
Szücs György

Interjú

Beszélgetés Krizbai Sándor képzőművésszel

Talán nincs róla pontos kimutatás, hány művész, és azon belül hány képzőművész vagy festő él Szentendrén, de elég ha tudjuk, hogy nevezik a művészek városának. Milyen érzés festőnek lenni ezen a művészetileg frekventált helyen? Terhet jelent, vagy éppen felszabadultságot?

Erről csak a „beavatásom” időpontjától számított idő viszonylatában (1984) tudok nyilatkozni, ugyanis én csak ettől kezdve vagyok a szentendrei művészek és művészet ismerője. Először külsősként, aztán itt lakóként, gyakran ezt a különleges karriert élvezve, esetenként pedig éppen ettől szenvedve. A szentendrei Régi Művésztelep megalakulása után, a múlt legendája, misztikus kisugárzása fényében mondható ki az a csábos jelző, hogy „Szentendre a művészek városa”. Jó érzés, hogy beszélnek rólunk, ismertek vagyunk, kellemes a város lakóinak a művészekhez való közvetlen viszonyulása, a mindenkori városi vezetés udvarias odafigyelése, újabban néha a tehetős polgárok támogatása is. Létezik egy városi elvárás irányunkban, és egy a szakmában tapasztalható, néha az irigykedést is magában foglaló figyelem. Ez nagyon jó érzés, de ne gondolja senki, hogy aktuális helyzetünkben ez nagyon kiemelne bármelyikünket, hogy talán kiváltságokat élveznénk. Megéljük – mint minden polgár – a várakozásokkal, reményekkel terhes hétköznapjainkat, dobozainkból ki-ki kandikálva integetünk is egymásnak, az igazi felszabadultságot azonban csak a saját csapatban, mármint a művészek köreiben éljük meg.

Két és fél évtized szentendrei lét nem is oly kevés. Eddigi életednek alig kevesebb, mint a fele. Mily mértékben érzed magad teljes jogú polgárnak lakóhelyeden? Ebben a kérdésben benne van az is: mennyire köt még téged a szülőföld?

Kezdeném a kérdés második felével. Állampolgárként, magyarként természetes a kötődésünk, ugyanis a szűkebb család már itt él Kis-Magyarországon, itt találtunk országra, hazára. Rendben is van ez, hiszen Erdélyből Magyarországra költöztünk, jól-rosszul élünk, mint mindenki, itt találtuk meg boldogulásunkat. A művész-státuszom is itt alakult ki, és fejlődött az otthoni nagyon viszontagságos életemhez képest. Mégis az erdélyiség mint tudati elem végigkísér, akárhol is éljen az ember. A Trianonban megbomlott egységet mi őrizzük tulajdonképpen. Ez már inkább egy virtuális érzelmi-kulturális egység, egy értékpótló tevékenység, az összmagyar építő szándéknak a tudata. Ez így van a Szentendrén élő többi kisebbséggel is: természetes a vonzódásuk, szimpátiájuk valamikori szülőföldjük iránt.

Elég sok sikertelenség ért azonban szakmai érvényesülésem során, de nem lenne elfogatható kifogás, ha azt a székelységhez való kötődésemmel magyaráznám. Ebben a pozitív erényeket nélkülöző világban a mi szakmai területünkön is ugyanaz a morális hiány dominál, mint jól ismert politikai helyzetünkben. A várost is megosztottnak látom, nem tud egy szerves egység, vagy legalább konszenzus kialakulni. A város különböző kerületeiben (Belváros, Pismány, Püspökmajor, Izbég, Pannóniatelep) párhuzamosan léteznek bezárultnak, elszigeteltnek mondható részek, melyek egymással szinte egyáltalán nem kommunikálnak. Ez tulajdonképpen egy alvó város, a rá szabaduló nagyszámú turistával. Valamilyen Szentendre-tudat ilyen körülmények között nehezen fog kialakulni. A szentendreiség általában csupán az itt lakás tényében valósul meg. Én teljes jogú polgárnak érzem magam, sőt, a Belváros egy jellegzetes figurájának is, a többi –  most már egyre inkább „télapósodó” – kollégámmal együtt.

Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy a városka belső képe egységesebbé váljék? Másrészt, hogyan lehetne pezsgőbbé tenni a "turisták nélküli" Szentendrét?

Nagyon lényegbevágó kérdés. Ezt a mediterrán jellegű kisvárost a 70-es évektől egyszer csak elárasztották a turisták. Nem tudom megítélni, hogy ez jó-e vagy sem. Azt hallom a tősgyökeres szentendreiektől, hogy ebben a nagy cirkuszban nem érzik jól magukat. Egységességről nemigen beszélhetünk, mert a külső és a belső változások a „rendszerváltakozás” után minden értelmes, higgadt döntést nélkülözve nagyon hirtelen történtek. Az új vendéglátó helyek, vásárló utcák, s ez a nagy nyüzsgés olyan, mint a néhai alaszkai aranyásók utcácskái. Az újonnan beköltöző polgárok identitása csak ritkán találkozik a még itt élő, őshonos szentendreiek azonosságával. Ugat a pénz, és a gazda mosolyog. Egységesség így nem fejlődhetett ki, maradt a mindenkori kultúrpolitika érdekeinek az érvényesítése és az unalomig csépelt kifejezések: „Szentendre, a festők városa”, „Szentendre, a Dunakanyar ékszerdoboza”, „Szentendre, a múzeumok városa”. Ne tessék nevetgélni, érdemes egy belvárosi sétával megtekinteni, majd értékelni ezt a híres ékszerdobozt... A várost azért lehet szeretni mindezekkel együtt.

Egyértelmű, hogy Szentendre Budapest nélkül nem lehetne az, ami. Te ott élsz és alkotsz, de az igazi művészeti közeged mégis a fővárosban van, hiszen művészetedet nem az idegenforgalmi igényekhez alakítod, mint oly sokan. Hogyan éled meg ezt a furcsa kettősséget, a két hely egyidejű vonzását?

Ne feledjük, Szentendre a menekülés színhelye volt a valamikori haladó szellemű művészeknek, vagy a trianonista Réti tanítványoknak. A poszt-nagybányaiság vonalán az évek folyamán kialakult nagyon érdekes út például a bioromantika, a népi motívumkincsek szintetikus, analóg jelfeldolgozása. Ezt a képet teszi még színesebbé a geometrikus-konstruktív-szuprematista, a vidám népies, a pop, az avantgárd festészet, a szuverén természeti formákra utaló szobrászat, az installált fotó, a jazz, a nagyszerű délszláv zene, a performance, a számos „hangmerénylet”, az intermédia. Szóval elég nagy a fegyvertár. Az országos kincstári kultúrpolitikának észre kell vennie, hogy a budapesti művészeti szcéna elég szegényes lenne a velünk való szerves kapcsolat nélkül. Ha nem lenne felháborítóan kontraszelektív a hivatalos figyelem, akkor talán a mi viszonylagos egységünk is megvalósulna. A mostani aktuális kiállításommal kizárólag a város történetére utalok, hiszen az ezer éves évfordulóra készítettem a képeket. Az igazi művészeti közegem azonban inkább ott van, ahol egyszerre értő és érző szemekre találok: Zabolán, Budapesten vagy például Oszakában.

És a nagy szentendrei sorozat? Milyen misztikus szálat találtál a hétköznapi környezetben, a „kenyérkeresés” színhelyén?

Érdemes megnézni a Szentendre főterén lévő pestis kereszt alapzatát, az arra függőleges oszlop geometriai alakzatát, a monumentum helyét, ami tulajdonképpen három utca keresztezése. Nagyon „áthallásos” ez a kereszt. A végén még keresztrejtvényként aposztrofálják az erre érzéketlen sétálók. Itthon a többség a szentháromságra gondol, mert kultúrája szerint így természetes. Fantasztikus, ahogyan az akkori építők munkáját alapvetően meghatározta a fizikai adottságok és a hitbéli azonosságok harmóniája. A tíz kép alapjául ezt a hármas tagozódást vettem alapul. Tulajdonképpen önkényesen képzeltem erre a helyre, akár az ismert időszámítás elé, mind a megtestesült igét. A többi már csak egyszerű utalás a bekövetkezett korokra egészen napjainkig. Ennek a hármasságnak a jelenléte vagy hiánya közepette telt el ez az 1000 év, az én olvasatomban.

Szombathy Bálint